A Füzéri vár ostroma

Zempléni ősz, Országos Kéktúra

Kora reggel nyoma sem volt az előző napi havazásnak. A hihetetlenül mélykék ég, és persze friss levegő hatására úgy gondoltuk az időjárás éppen megfelelő egy újabb várostromra.

Reggeli és rövid összepakkolás után buszra szálltunk, hogy Füzér közelébe kerüljünk. A járattal Füzérkomlósig tudtunk elmenni, de onnan nem találtunk csatlakozást. Szép, kellemes idő volt, így úgy gondoltuk az a 4-5km a gyönyörű réten át igazán nem okozhat gondot, így nekivágtunk.

Nagyon szép fények voltak, így többször megálltunk az őszi tájat fényképezni. A rét közepén a hársfák és a kőkereszt mellett hosszabban is megpihentünk. Az eddig mélykék égen északról, azaz a Vár felől egyre szürkébb, és vészjósló felhőzet gyülekezett. Ekkor még úgy tűnt az egész elvonul tőlünk keletre.

Felkerekedtünk és ekkor ért el minket az első hózivatar: szép nagy pelyhek kergetőztek a levegőben miközben a háttérben a Vár még napfényben fürdött... Gyorsan elállt, de a felhők továbbra is nagyon szépek voltak mélykék ég előterében.

A Bisó patakot övező kis erdősávon átkelve még szép idő volt. A "bambuszoshoz" érve kerestünk a két napja Füzéren felejtett vándorbot helyett egy másikat. A Vár mögött éppen ekkor tűnt fel a következő hóförgeteg. Pillanatok alatt körbefolyt a sziklatömb körül, majd egyik percről a másikra teljesen eltűnt a teljes Vár — és átadta a helyét a sűrű hóesésnek.

Erős szél fújt, majdnem vízszintesen száguldoztak a hópelyhek. Az egész alig 15 percig tartott, szegény Réna és Réni a fotós hátizsákon egészen behavazódott. A vihar elmúltával csodás tyndall-sávok, irizáló felhőszegélyek, és a felhőzet szépsége sokáig fotózásra kényszerített minket Füzér határában.

Mire beértünk a faluba, bizoy alaposan megéheztünk, így elsőként a korábbi látogatás alkalmából már ismert, és nagyon megkedvelt Koronaőr Vendégház kedves, családias étterme felé vettük az irányt. A háziak éppen ebédnél ültek, de hamarosan elénk került a finom lebbencsleves, hatalmas igazi lebbencstésztával természetesen. Második fogásként egy fenséges túrógombócot ettünk, ami azóta is élénken él imndkettőnkben — aki csak erre jár térjen be ide feltétlenül, hiszen az étel mennyei, és a vendéglátók is nagyon szívélyesek, kedvesek.

Ebéd után felkerekedtünk, és nekivágtunk a Vár meghódításának. A parkolót elérve láthattuk, hogy a megindult hegyoldal miatt a régi feljárat még mindig el van terelve. Még a Koronaőrben említették, hogy bizony a megcsúszott föld alól előkerült az Alsóvár is, így most ennek a feltárása is folyamatban van. Látszott is sokfelé a feltárások, és a serény építkezések nyoma.

Felfelé színpompás erdőkön át vezetett az út. Amikor kibukkantunk a meredek sziklalépcsőhöz, csodás látvány tárult a szemünk elé: a Nagy Milic tömbje gyönyörű őszi színekben pompázott, alkonyi napfény által vörösre festve — kontrasztként mögötte pedig igencsak komor felhőzet gyülekezett. Az erdőkkel borított hegyoldalon hoszaszan elnyúlt a Vár árnyéka.

Fent már nyomát sem találtuk a jegyszedőnek, ami végülis érthető volt, hiszen az erős szélben meglehetősen cudar körülmények voltak odafent, másrészt alig fél óra volt sötétedésig. A táj fölött karnyújtásnyira száguldottak el tőlünk a felhők, és a belőlük lelógó virgák — több alkalommal pár percen át sűrű hóesés, majd ragyogó napsütés váltotta egymást.

Megállapítható volt, hogy a helyreállítás sokat haladt az utóbbi másfél évben, hála a helybelieknek. A kaputoronyban kisebb kiállítás is van már, és a falak nagy része is áll már. Jó látni, hogy van még értékmegőrzés, hagyománytisztelet ebben a mai világban!

Napnyugtáig nézelődtünk, aztán gyors iramban meneteltünk lefelé, hogy a múltkori buszt még elérjük Pálháza felé. Éppen a buszt vártuk, amikor a szomszédos domb gerince fölött szépen vöröslöttek a felhők, átellenben a Várhegy mellett pedig a párából éppen kiemelkedett a Hold. Így csodás színjáték kíséretében robogtunk a busszal visszafelé...

Azt talán már mondani sem kell, hogy Pálházán elment a csatlakozás az orrunk elől, így az eléggé hűvös, nyirkos, szeles időben ismét várt ránk 3 km séta. Megérte azért, mert aznap este őzpörkölt volt a menü, ami ezzel fel is tette a pontot erre a változatos napra...

Bózsva — Nagyhuta

Zempléni ősz, Országos Kéktúra

Meglehetősen szomorkás időjárásra ébredtünk: minden szürke volt, kicsit ködös, néha-néha szemerkélt az eső is. Arra gondoltunk, hogy az ilyen időjárásban nem érdemes folytatni a Füzérnél félbehagyott túrát, ezért a kéktúra Bózsvától délre eső szakaszának futottunk neki, amely végig völgyben halad.

Kishutára egészen gyorsan átértünk, hiszen eddig már a terep is ismerős volt, és fotózni sem nagyon volt mit a nagy szürkeségben. Innen a túraútvonal Kishuta főutcáján vitt tovább, balról a Som-hegy jobbról a Lackó-hegy közé beszorított völgy alján. Az utcában egy kis patak vize is siet a Kemence-patakba — ennek a nevét azonban egyetlen térképen sem találtuk meg. (Egyik ága Nagyhutánál a Repka-völgyben ered, a másik a Tegda-völgyben a Tariska hegy oldalában.) Az utca elég forgalmasnak bizonyult. Mindenki a falu felénél található temető felé igyekezett — lévén Mindenszentek napja volt.

Kishuta nem is olyan kicsi — legalább 2 km hosszan házak között visz az út, nagyon szép környezetben. A falu határában megálltunk egy kicsit enni-inni egy kisebb tisztáson. Itt egy érdekes alakú, tekervényes mohalepte fáról számos szép mohás képet készítettünk.

A falut elhagyva a völgy méginkább összeszűkűlt, a műút meredek hegyoldalak, csodás színű erdők között halad. A meglepően bővizű "Nevenincs patak" hangos csobogása folyamatosan elkísért minket. Egy kis zúgónál — valahol a Kis-Gile vár és a Malom bérc közötti szakaszon — nagy patakfényképezésbe kezdtünk. Sokféle kép készült, néhol bizony már a patak kavicsos medrében állt az állvány...

Mire Nagyhuta határába értünk eleredt az eső is. A Községháza kerítésén sikeresen megtaláltuk a kéktúra bélyegzőt. A gumibélyegző fémnyelű, de sajnos törött. A két fele csak úgy össze volt drótozva — így elég macerás használni.

Éppen ekkor indult egy busz vissza Pálháza felé — itt befejeztük hát a túrát, tekintettel az egyre erősebb esőzésre. Pálházán bő egy óránk volt a bózsvai busz indulásáig, így ismét a Tölgyfa vendéglőben kötöttünk ki. Miután jóllaktunk, sikerült elérni a buszt is így már világosban relative korán visszaértünk. A vacsoráig hátralevő időt az elmúlt napokban készült képek rendezésével töltöttük.

Irány észak, cél a füzéri vár!

Zempléni ősz, Országos Kéktúra

Ezen a reggelen is verőfényre ébredtünk. Szerencsére szél sem volt, csak hideg, így Füzér vára felé vettük az irányt.

Ez a szakasz az Országos Kéktúra része, így kezdésként a Faluház előtt a vilanyoszlopon található OKT-bélyegzőt látogattuk meg. Jóminőségű gumibélyegző, fa nyéllel. Ekkor csapódott hozzánk Bogár, a Kőbérc panzió egyik kutyusa.

A jelzés innen a főutcán halad a keleti faluvégig, majd egy aszfaltos úton eltér balra, fel a Cserepestető hátára. A gerincről csodás a kilátás. Itt egy jellegzetes kocka alakú fa látható, amiről oldalról nézve kiderül, hogy tulajdonképpen kettő. Miközben a látványt csodáltuk, egy nagy madarat láttunk: kiderült, hogy egy valamiért ittragadt gólya húzott el közvetlenül felettünk...

Innen a műút meredeken szalad le Kisbózsva felé. Még az első házak előtt egy zamatos gyümölcsű almafa mellett fordul rá a jelzés a néhai, 1980-ban megszüntetett Hegyközi vasút nyomvonalára. A Kéktúra ezt követi egészen Füzérkomlósig, ahol régen a végállomás volt. A sínek helyét máig is jelzi az itt-ott kibukkanó kőzúalék, talpfa, kisebb hidacskák...

Az árnyas úton minden lépésnél finom kökény, csipkebogyó lassította a haladást — nem is szólva az árnyékos helyeken lerakódott zúzmarás-deres őszi növényekről. Így nem is csoda, hogy Bogár megunta a két, minden deres levélnél fotózó utitársát — és más túrázókkal tartott inkább.

Nemsokkal a Nyíri felé vezető műút előtt egy nagyobb csapat vaddisznó csörtetett át a gyalogúton. Persze fotózni nem lehetett őket, mert még messze voltak, és az objektívcserét nem várták be. A terep is eléggé zavaros volt, így csak a csapat utóvédjét sikerült lencsevégre kapni: a képen van két és fél, kis jóindulattal vaddisznónak látszó folt.

A Nyíri-patak vasúti hídjánál kis kitérőt tettünk egy vadászles felé. Itt meg is pihentünk pár percre. Természetesen a patak sem úszta meg: hosszas fotózásba fogtunk ezen a helyszínen is. A témát főképp a víz által szállított színes falevelek adták. Eközben nagyon gyorsan elszállt az idő.

Füzérkomlós határába érve már feltűnően közelinek látszott a kis vulkáni kúp tetején ülő vár. Felmerült bennünk, hogy a megtekintése nem fér bele a napba. Két lehetőség között választhattunk: vagy Füzérkomlósról átbuszozunk Füzérre és várazunk, vagy megyünk tovább gyalog, de a várat máskor nézzük meg. Mivel nem volt busz, így a kérdés el is dőlt — irány tovább!

A Kéktúra innen a Füzérkomlósi-völgy gyönyörű rétjén át vezet — kezdetben egy régi, ki tudja ki által lekövezett úton, ami később egy kellemes, füves szekérúttá válik. Balról az Akasztó-hegy gerince fölött a Nap már alacsonyan állt, jobbra az Alsó- és Felső-dombok kopár, bozótos halmai — és szemben a Várhegy, a tavaly óta feltűnően továbépült várral. Mindez pazar látvány volt a délutáni fényben.

A nagy rét közepén, a két hársfa között álló keresztnél feltűntek a hegy lábánál megbújó füzéri házak is. Innen a nyílt tér egyre szűkült, és hamarosan mi is beértünk a kis erdősávhoz, átkeltünk a Bisó patak köves medrén, majd a szekérútról jobbra letérve (ezt elég könnyű elnézni!) egy elszáradt "bambuszosban" találtuk magunkat. Törtünk is egy vándorbotnak valót belőle.

Ekkorra már nem sok idő maradt napnyugtáig, így fájó szívvel bár, de lemondtunk a vár meghódításáról. Elindultunk befelé a faluba a Kéktúra bélyegző megszerzése érdekében, miközben az egyre alább szálló Nap hihetetlenül élénk, mély tónusú színekre festette a várat, és a környező őszi színekben pompázó fákat.

Sajnos a Füzéri Italbolt, ahol a bélyegzőnek lennie kellett volna zárva volt, csak az ajtón fityegő cetli tudatta az arra járókkal, hogy "nyitás szerdán". Így a szomszédos vegyesboltban kértünk cégbélyegzőt, amiben a pénztáros néni kézségesen segített is nekünk.

Gyönyörű alkonyi színek közepette buszoztunk le Pálházára, csapot, papot, no meg a frissen szerzett vándorbotot hátrahagyva. Itt derült ki, hogy éppen két perccel előttünk elment a bózsvai busz — így ismételten gyalog kellett megtennünk a maradék 3 km utat szállásunkig.

Bemelegítő túra: Kishuta — Pálháza

Zempléni ősz, Országos Kéktúra

Reggel szép napsütés árasztotta el szobánkat. Örömmel konstatáltuk, hogy elállt az eső, így ki lehet mozdulni és nekivágni a csodálatos hegyeknek.

A lelkesedésünket némileg csökkentette a kint tapasztalt viharos erejű szél, és az alaposan lehűlt levegő. Így a finom villásreggeli elfogyasztása után úgy határoztunk, hogy nem Füzér felé indulunk — a nagyrészt nyílt terepen — az Országos Kéktúra vonalán, hanem inkább déli irányban, Kishuta felé megyünk első sétánkra — hiszen a völgyek és az erdő sokkal védettebb a jeges szél ellen.

Alig pár száz méter után máris előttünk magasodott a csodás panorámát nyújtó Bózsvai szikla. Szálláshelyünk, a Kőbérc panzió is erről kapta a nevét. A vulkáni eredetű kőtömböt kerüli meg a Bózsva patak, ami a határnál folyó Ronyva vizét gyarapítja. Közvetlenül a szikla tövében fut bele egy névtelen kis patak a falu felől. Kishuta felé innen indul Csehországon át (így nevezi a térkép Nagybózsva déli részét, gyaníthatóan cseh származásúak laktak itt valamikor) a kéktúra útvonala.

Kilátás a szikláról a Szemlő-hegytől az innen 10km-re levő füzéri várig.

Megmásztuk a sziklát, de nem időztünk túl sokat a csontig hatoló szél miatt. Gyorsan megnéztük a nyugaton csodás színekben pompázó Szemlő hegyet, az északi irányban a Nagy Milic vonulata előtt lapuló füzéri várat, majd elhaladva a sziklába vájt pincesor előtt nekivágtunk Csehország szélben sustorgó, nyögő fenyőerdejének.

A kicsiny fenyves után nagyon szép gyertyános-tölgyes szakasz következett, a Zemplénre jellemző meredek hegyoldalakkal, mély völgyekkel. Itt elsőre elég könnyen elnézhető a kék jelzés: az út látszólag felfut egy kis gerincre. Az út azonban jobbra egy kersztbe ledőlt fa által elzárt, mély szurdokban fut tovább — és csak pár száz méter után lesz látható az első.

Kisvártatva egy keskeny, szép kis tisztásra értünk ki. Az éjszakai eső miatt minden növényke csodás vízcseppekkel beborítva csillogott. Szerencsére a környező hegyoldalak megvédtek a széltől — így kellemes körülmények között lehetett fotózni egy kicsit. A késő őszi időszakban a nap sem süt túl magasról — így a fényviszonyok is jók voltak.

Innen az út befordul a Szuha-völgyébe. A Szuha-patak nem túl sok vizet vitt most, bár néha hallatszott a csobogása. Negyedóra séta, és némi mohafotós megálló után tűntek fel az első üdülők, majd hirtelen kibukkantunk Kishutára.

A kisvasút állomásánál úgy döntöttünk, Pálháza felé indulunk tovább. Sajnos a vonat már nem járt — két nappal ezelőtt volt az utolsó járat az idén. Ez a tény alaposan átírta a további napok túraterveit, hiszen az erősen megrövidült nappalokba nem nagyon fért így bele pl. egy látogatás a Kőkapuhoz.

Pálháza felé az út műúton vezet, a bővizű (többek között a Szuha is ide ömlik bele a kishutai állomásnál) Kemence patak mellett. Félúton a perlitbánya nem éppen szívderítő látvány, de belátható, hogy valamilyen szinten szükség van erre is. Pálházán a Tölgyfa Vendéglőben elköltöttünk egy finom, bőséges ebédet. Innen megfelelő buszjárat hiányában újabb 3km aszfaltozás után érkeztünk vissza Bózsvára.

Mivel továbbra is szép tiszta ég volt úgy döntöttünk, hogy vacsora után kitelepedünk egy kis csillagfotózás erejéig a sziklára. Ugyan óragépes mechanika hiányában vezetett égbolt felvételek készítésére nem volt lehetőségünk, de mivel innen a füzéri vár éppen északi irányban látszik, így jó kompozíciós lehetőség adódik a csodás táj, és a Sarkcsillag körül forgó égbolt kombinálására. Szép sötét ég van errefelé: az első negyedben levő Hold fénye is kicsit megvilágította a tájat, de így is könnyen látszott a Tejút fénylő sávja.

Készültek állókamerás tesztképek a Fiastyúkról, és a Hercules csillagképben járó SWAN-üstökös is nyomott hagyott már pár másodperces alapoptikás képen. A legkedvesebb képünk erről az éjszakáról talán a 48 perces csillagcsík a Nagy Miliccel és Bózsva házaival.

Dobogókő — Pilisszentlászló

Pilis–Visegrádi hg., Országos Kéktúra

Emlékezetes, szép kirándulást tettünk az őszi Pilisben. Dobogókő és Pilisszentlászló között kirándultunk, az Országos Kéktúra útvonalán.

Reggel 7:52-kor indult a buszunk Dobogókőre. Már itt az óbudai megállónál zsúfolásig megtelt. Így gyakorlatilag végig kellett állnunk a közel egy órás utat, csak a Két-Bükkfa nyeregnél szállt le egy nagyobb csapat kiránduló. Az út amúgy jó hangulatban telt, mindenhol korra és nemre teljesen vegyes társaság idézte fel korábbi túráinak emlékeit...

A busz reggel 9 órára ért fel a dobogókői buszfordulóhoz. Odafent erősen felhős, de néha napsütéses idő volt, kellemesen hűvös, párás levegővel. Első utunk a Matyi büfé melletti asztalokhoz vitt, mert hát ugye korgó gyomorral mégsem lehet kéktúrázni... Volt ugyan saját szendvicsünk, kávénk, teánk — de a büféből áradó kolbászillat végülis elcsábított minket.

Fél óra elteltével kimentünk a kilátóhelyhez. Sajnos az idő nem volt túl tiszta, így a Duna is alig-alig volt kivehető a távolban, és az amúgy szép színes erdő is reggeli ködben úszott.

A Báró Eötvös Lóránd menedékház előterében beütöttük a kéktúra-bélyegzőt — majd elindultunk lefelé a jelzésen. Nemsokára kilyukadtunk a már jól ismert sípályánál. Nagyon szép volt a meredek pályát szegélyező színes fák sorfala.

Az Öreg-vágás-hegynél hatalmas tábla fogadja a túrázókat. Ez arról tudósít, hogy erdőgazdasági munkák miatt a kéktúra Sikárosi-rét felé vezető szakaszát elterelték a Király-kút irányába. Így itt balra elhagytuk a jelzést, és a Prédikálószék felé haladó utat követtük tovább. Ez ugyan csodálatosan szép, de kicsit hosszabb útvonal — no és az ellenkező irányban haladóknak tisztességes kaptató. Király-kútnál jobbra fordulva a jelzésen kell folytatni az utat. A Sikárosi-rét szélénél a jelzés visszatér a -hez. Itt is van tájékoztató tábla az erdőgazdasági munkákról.

Nem haladtunk túl gyorsan, hiszen a gyönyörű őszi színekben pompázó erdő rendszeresen fotózásra késztetett minket. Így már kora délután volt, mire kiértünk a Pilis talán legszebb hegyi rétjére: a hatalmas Sikárosi-rétre. Itt aztán hosszabban elidőztünk, élvezve a kellemes időjárást, a csodás színekben pompázó rét látványát.

Kevéssel du. 4 előtt indultunk tovább, miután megmásztuk a réten magasodó vadészlest. A rét túlfelén egy kellemes fenyőerdős szakasz következik, majd a Szilágyi Bernát-forrás kis pihenőhelye. Bár kellemes hely, de itt most nem időztünk sokáig, csak egy kis fotózás erejéig.

Fél ötkor értünk ki a Sikárosi erdészházhoz, és ütöttük be az aznapi második pecsétet az igazolófüzetbe. Az erdészház kerítése mellett vad kutyaugatással kísérve vágtunk be ismét az alkonyi fényben fürdő erdőbe. A Som-hegy oldalában a Bükkös-patak völgye nagyon szép terület, és a kevés fény ellenére számos fotó készült ezen a részen is. A völgy alján nagy foltokban zöldel a Pettyegetett tüdőfű jellegzetes leveleivel.

Több helyen kis fahíd vezet át a patakon. Most kevés víz volt benne, így csak itt-ott hallatszott vidám csobogása. A Kárpát-forrás hídjánál pár percet elücsörögtünk, aztán átvágtunk a Dömörkapu felé vezető műúton, és vadregényes terepen kaptattunk Pilisszentlászló felé. Már erősen szürkült, és a leszálló pára is nehezítette a látást — de már csak két km volt hátra.

Az erdőből kibukanó vándor a barátságos Kis Rigó vendéglő parkolójánál éri el a civilizációt. Megfizethető árak, tisztességes adagok, finom, ízletes étel — és kimondottan vendégszerető fogadtatás. Így ha tehetjük, mindenképpen érdemes betérni egy kis regenerálódásra. Mi is így tettük.

Ugyan a vendéglőben azt állították, hogy minden órában van busz Szentendre felé — de ez csak hétköznap igaz. Hétvégén estefelé van egy párórás szünet a menetrendben: 18 óra után csak 21:15-kor van a következő járat. Így a kiadós vacsora után a Gesztenyés Sörözőben bepecsételtünk kis túránk záróbélyegzőjét, elüldögéltünk egy órácskát, majd hazabuszoztunk...

Kellemesen elfáradtunk, de mindenképpen emlékezetes, szép kirándulást tettünk az őszi Pilisben.

Fiastyúkfedés

Ezen az estén viszonylag ritka jelenségnek lehettünk tanúi: a Hold elfedte a Fiastyúk csillagait. Ugyan az idén még kétszer látható lesz a jelenség, de akkor telehold mellett, azaz sokkal rosszabb körülmények között figyelhetjük meg. Ezután ismét évekig kell várni a következő fedési szériára.

A mostani jelenség gyakorlatilag holdkeltekor, este 21h után kezdődött el. Megfelelő keleti horizontot többfelé találhattunk volna, de a hét közepén, munkanapon nem volt mód a kitelepedésre. Így a Polaris Csillagvizsgáló melletti domboldalra költöztünk ki a fényképezőgéppel, és az 50/540-es Zeiss kistávcsővel.

A Holdat először 21:14-kor pillantottuk meg — a mellékelt kép pár perccel később készült. Kellemes őszi este volt, nem túl hideg, de kicsit párás. A horizont közelében a Fiastyúk csillagai nem látszottak még. Mivel áram hiányában nem volt lehetőségünk vezetett felvételek készítésére, ezért max. 1s körüli expozíciós időket tudtnk használni a fotózáshoz. Persze a Hold ekkora idő alatt teljesen beég a képen, így a mellékelt felvételhez már egy több képből álló expozíció-sorozat feldolgozásával jutottunk.

A Hold ezen a napon már fogyóban volt, így a fényes felén léptek be a csillagok, és a sötét oldalán bukkantak elő. Az egyes csillagok okkultációjakor sűrűn, és rövid — jellemzően 1/5s-os — expozíciós időket használtunk. A Canon 350D által biztosított kb. 2 kép/mp tempóval készültek a RAW formátumú felvételek. Ezek alapján több csillag fedését ill. előbukkanását is sikerült kimérnünk. :)

Pár óra fotózás után még beköszöntünk a Polarisba, készítettünk pár holdfelvételt a 250/1250-es dobson távcsővel. A kissé amatőr technika (csak úgy az okulár mögé tartom a gépet) ellenére egész jó lett az eredmény. Az itt bemutatott, még csak hevenyészve kidolgozott képen a Theophilus-Cyrillus-Catharina kráterhármas a kép jobb alsó sarkában látható.

Augusztus 20.

Ha az ember járt már a Hármashatár-hegyen és látta az onnan feltáruló csodás panorámát, ráadásul a hegy lábánál lakik — akkor szinte kínálja magát az ötlet, hogy onnan nézze az augusztus 20-i tűzijátékot. Nos, mi is azt gondoltuk, hogy ez lesz a legideálisabb terep arra, hogy a szépnek ígérkező látványt szokatlan helyről fotózzuk, és előtte napközben sétáljunk egyet a természetben.

Csodálatos, verőfényes idő volt, a hegyre felfelé készült is számos fotó, és miután elfoglaltuk a klasszikus fotós helyszínt — igen, a pingpongasztalt — a városról is nagyszerű panorámák készültek a Zeiss 50/540-es kistávcsővel. Az esti órákban beszéltünk Tordai Tomi val, hogy ő is fellátogat hozzánk a hegyre.

Ahogy szállt le az este úgy gyűltek a felhők ÉNy felől, de nem tűntek komolynak a dolog. Max. kicsit megázunk lefelé menet, gondoltuk. Az estére nagyon sokan feljöttek, pl. egy komplett cserkészcsapat, családok, biciklisták. Még egy sátras csapat is letanyázott az adótornyok mellett, előtte vidáman pattogott a tábortűz... Aztán egyre sűrűbben villámlott, de valahogy nem tűnt vészesnek a látvány. 21 órakor menetrend-szerint elsötétedett a Dunapart egy jó része, mindenki lefelé figyelt.

Tamás hívott, hogy megérkezett, ezért őt keresve a tömegben hátrafordultam. Döbbenetes látvány fogadott: egy pillanatra a villámfényben feltűnt egy gigantikus felhőorr a János-hegy és közöttünk levő völgyben. Ekkor kezdődött odalent a tüzijáték, így sokan még ekkor sem eszméltek fel a nem mindennapi látványra...

Pár másodperc alatt őrült szél kerekedett, a fergeteg ellepte a BM-tornyot, és hömpölyögve lecsapott a városra. Az örjöngő szélben minden átmenet nélkül kezdett el esni — mit esni, ömleni az eső! Gyakorlatilag vízszintesen esett, egy pillanat alatt bőrig átáztatva az embert. Egy perc után az eső jégre váltott, ami a hátunkon kopogott — szerencsére csak borsónyi-babnyi méretekben. Nagy nehezen elcsomagoltunk, így pár kép készült csak, és a körülmények miatt ezek is erősen felejthetőek.

Behúzódni sehova nem lehetett, a hegyen levő bunkerek, és a pinpongasztal alatti lett volna az egyetlen fedett hely — de ezek pillanatokon belül beteltek. A vízszintesen száguldó jég, víz miatt gyakorlatilag egy méteren belül volt a látóköröm, így Emesével próbáltunk megindulni lefelé a műút felé, hátha az Udvarház felé menedéket találunk. Nem sikerült sajnos, hiszen teljesen vakon kellett tájékozódni, miközben üvöltött a szél, sikítottak az emberek, itt-ott egy terepjáró próbált utat törni a tömegben. Valahogy leverekedtünk a parkolóig, és közben csillapodott az eső, igaz ettől vizesebbek már úgysem leszünk, de a jéghideg szél miatt erősen vacogtunk — jobbnak tűnt inkább mozgásban maradni.

Megpróbáltuk Tamást elérni telefonon, hátha még fent van a hegyen. Nem volt térerő, a telefon csurom víz volt. Emese megvárt a kőfalnál, és elkezdtem a kocsisorok között fel alá rohangálni hátha megtalálom Tamást. Teljes volt a káosz: az egysávos erdei úton lefelé két sávban próbált nyomulni a tömeg, felfelé gazdátlan autók álltak a korlátnál, útszélen mindenfelé... Természetesen nem hiányoztak a türelmetlen, dudáló, ordítozó alakok sem. Tamás sehol sem volt — mint utólag kiderült még nem ért egészen fel a hegyre amikor beszéltünk, így látva a vihart visszafordult.

A cserkészcsapat lefelé ment volna, de az autók mellett gyalogszerrel sem lehetett elférni. A sok szinte teljesen üres autóban ülő egyike sem segített a gyerekek mentésében! Nekünk szerencsénk volt. Egy vadidegen házaspár felajánlotta, hogy húzódjunk be a kocsijukba, és szívesen levisznek a hegyről. Emberségből jó példát mutattak a többi autósnak.

Köszönettel elfogadtuk a segítséget, és kivárva a sort elindulhattunk lefelé a jó meleg autóban. Araszolva haladt a forgalom, így a Fenyőgyöngyéhez csak 23h után értünk le. A cserkészek összefagyva várták a buszt, ami persze a lefelé tülekedőktől nem tudott feljönni. Megmentőink a Kolosy térnél tettek ki minket, ahol nagy szerencsénkre éppen elkaptunk egy 6-os buszt, ami a folyóvá vált Bécsi úton pillanatok alatt hazavitt. Útközben kicsavart fák, özönvíz, lerakott hordalék mindenfelé...

Fotózni ekkor sem fotóztunk. Egyrészt össze voltunk fagyva, másrészt a gépek is beáztak, és a laptop, a telefonok mind-mind felmondták a szolgálatot. Két nap után derült ki, hogy nagy szerencsére minden kiszáradt, és túlélte a katasztrófát...

Mi tagadás, ezek után nagyon jól esett a forró fürdő, meleg vörösboros tea, és a kiadós alvás.

Oszkón jártunk III.

Végre kisütött a nap, így felmehettünk a pince fölötti dombra fotózni.

Gyakorlatilag mindenre lőttünk ami mozgott, — meg arra is, ami nem. Kezdetben még harmatos, vizes volt a fű, így egyrészt megint vizesek lettünk térdig, másrészt sok szép csillogó vízcseppet találtunk, amit persze gyorsan le is kellett fotózni. A táj is gyönyörű volt a távolban sorakozó szalmabálákkal, fákkal és bárányfelhős ragyogó kék éggel.

Megkezdődött a színes korszakunk. Ennek jegyében elsőként a 'sárga' került terítékre, azaz megpróbáltunk mindenféle az utunkba kerülő sárga virágról, tücsökről, bogárról fényképet készíteni. Hogy mi lett az eredmény? Nézz be a színek galériába ! Az ötlet annyira megtetszett, hogy elhatároztuk, más színekkel is elindítjuk a projektet, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle.

Mikor megtelt mindkét CF kártya (azaz generáltunk kb. 2 gigabájtnyi egyest meg nullát), megebédeltünk, csomagoltunk, majd indultunk vissza Budapestre...

Oszkón jártunk II.

A szomorkás idő ezen a napon is kitartott. Reggel alig 14 °C volt, és természetesen borult — és sajnos így is maradt a nap további időszakában is.

Ébredés után rántottáztunk egyet, és az időközben a faluból szöllőt kötözni érkező szomszédsággal társalogva telt múlt az idő. Alig kezdtek ugyanis neki a munkának, annyira eleredt az eső, hogy kénytelenek voltak abbahagyni — így várakozó álláspontra helyezkedtek. Maradt a beszélgetés és persze a helyi bor iszogatása.

Kora délután azért erőt vettünk magunkon, és az ekkor már tisztességes eső ellenére kisebb sétára indultunk. Nem volt az a kimondottan fotós-álomtúra: lapos fények, és feltehetően a gépeknek sem kimondottan jó az eső. Azért így is készült néhány kép. Miután jól elázott a cipőnk, inkább visszavonulót fújtunk.

Ízenlítő az esős séta képeiből: egy jellegzetes oszkói pince, a szépség és a szörnyeteg, és végül a környék elmaradhatatlan növénye — a szelídgesztenye...

A nap hátralevő része elég eseménytelenül telt: beszélgettünk, szundítottunk, vacsoráztunk, majd ücsörögtünk kicsit az épületben a vaskályha duruzsoló tüze mellett.

Oszkón jártunk I.

A hétvégén Oszkón jártunk. A terveinkben egy kis hullócsillag-megfigyelés és természetesen fotózás szerepelt volna. Sajnos az időjárás nem fogadott minket a kegyeibe, így a meglehetősen rövid pihenés nem sikerült tökéletesen...

Péntek este indultunk Pestről, még kellemesen meleg, verőfényes időben. Relative gyorsan sikerült átverekedni a metrófelújjítás okozta közlekedési problémákon, jegyet is kaptunk — így a vonat 18:05-kor nekivágott a hosszú útnak Szombathely felé.

Várpalota magasságában értünk be az első felhőtömb alá. Innentől elég szomorkás, szürke időjárás volt, az alkonyat mégis hozott látnivalót: gyönyörű látvány volt a fent súlyos, szürke fellegekel terhes ég, az izzó horizont, és a Somló-hegy ebbe belehasító jellegzetes alakú fekete tömbje. Sajnos ezt csak pillanatokra élvezhettük, mert egy kanyar után átkerült menetiránnyal szembe. Sárvár környékén hirtelen kiértünk egy nagyobb derült folt alá, és az akkorra már koromsötét égen a vonatból kihajolva a már halványodó Chi Cyg is szépen látszott — és 42-nek találtatott.

Szombathelyen már kicsit fátyolos ég volt, de még derült. Itt szálltunk át a Nagykanizsa felé menő személyvonatra, amivel jó félóra döcögés alatt leértünk Vasvárra. Útközben a Hold néha kikandikált a felhők között, szépen bevilágítva a szelíden hullámzó, dimbes-dombos tájat.

Itt már várt minket atyám, így innentől autóval tettük meg a hátralevő pár kilométert. Útközben a völgyek alján sűrű, gomolygó köd volt — az utat is alig lehetett látni. Mire a pincéhez értünk, az ég teljesen beborult. Így sajnos szóba sem jöhetett a hullócsillag-észlelés a dombtetőről, gyorsan sátrat vertünk hát...

Hűvösvölgy — Rozália téglagyár

Budai hg., Országos Kéktúra

Megkezdtük hát: nekivágtunk az Országos Kéktúra 1105 km hosszan kanyargó vándorútjának. Régi terv volt ez mindkettőnk számára, azóta hogy a Másfélmillió lépés Magyarországon c. film 1979-ben először megjelent a tévé képernyőjén.

Szeles, és félig-meddig borult idő volt. Óbudáról keresztülbuzoztunk a Kolosy tértől az 56-os villamosig, majd azzal robogtunk ki az első pecsételőhelyre, a Gyermekvasút hűvösvölgyi állomásához. Itt rögvest a 2002-ben, a kéktúra elindításának 50. évfordulójára állított emléktáblába botlottunk. Stílszerűbb kezdőképet keresve sem találhattunk volna túranaplónk elejére. A forgalmi irodában a szolgálatban levő gyerekek készségesen be is ütötték az első bélyegzőket reggel háromnegyed 8 táján.

A Hármashatár-hegy felé indultunk el, és a tervek szerint egészen a Rozália téglagyárig szándékoztunk eljutni. A körülmények ideálisak voltak a fotózáshoz is, hiszen gyönyörű volt a tavaszi erdő. A fák még éppen csak zöldültek, de a törzsek tövében élénklila és fehér virágszőnyeg virított az odvas keltikék jóvoltából, így minduntalan valami fotótéma hátráltatta az elörehaladást.

Tíz óra környékén értünk ki a vitorlázórepülőtérre, ahol nagy volt a forgalom. Itt egy kicsit hosszabban is elidőztünk. Gyönyörködtünk a fel- és leszálló gépek menőverezésében a hatalmas szélben. Próbáltunk panorámaképet is készíteni, és persze a gyors mozgású gépek kiváló gyakorlóterepet adtak a svenkelés technikájának elsajátításához.

Az égbolton a viharos szélben csodás irizáló színekben pompázó felhők úsztak. A fűben egy futrinkapárral, és több más rovarral is találkoztunk, amelynek egyik tagja halált megvető bátorsággal vetette le magát egy faág végéről.

Itt húzódott egykor Mátyás király vadasparkja is. Ezt ma már csak egy emlékmű jelzi, különben a reptér szélén haladó földsáncról a kutya sem gondolná, hogy az egykori királyi kert falának nyomvonalánál halad az út. Gyönyörű környék ez: a fűben elbújva mindenfelé fehér és lila ibolyacsokrok illatoznak, itt-ott egy-egy gyöngyike is feltűnt. Már néhány korai lepke is lencsevégre került. A legérdekesebb egy zöld és narancs színekben játszó szárnyú jámbor jószág volt, ami kimondottan jól tűrte a fotózást.

Éppen a déli harangszóra értünk az Árpád-kilátóhoz, így ismét megpihentünk, ettünk-ittunk egy kicsit. Sajnos nem volt túl tiszta a légkör, de azért így is látszott, hogy tiszta időben valószínűleg nagyszerű panoráma látható innen.

Továbbhaladva már nem is álltunk meg csak percekre, egy-egy kisebb szusszanás, fotózás kedvéért. A Hármashár-hegy oldala sűrű ibolyamezőktől volt lila. Az időjárás is egyre javult, az erős szél kifújta a felhőket és mire felértünk a siklóernyősök starthelyéhez már egészen kitűnő átlátszóság fogadott minket. Így sikerült a kis Zeiss távcsővel a Polaris Csillagvizsgáló kupoláját is megtalálni a hegy lábánál pirosló cserepű házrengetegben.

Már éppen indultunk volna amikor kiszúrtuk, hogy a meredek, majdnem függőleges falú szakadék oldalában egy pár szép kökörcsin kókadozik. Ilyenkor nincs mit tenni — fotózni kell, ha törik, ha szakad. Mit számít a meredély amikor ilyen csodás növények pihéjén csillog a napfény, a mélylila szirmokat bevilágítva! A magas fű miatt nem lett a kép az igazi, de azon a helyen nem volt mód a hátteret igazgatni, válogatni...

Innen már csak pár perc a Hármashatár-hegy teteje. Mivel ez a helyszín bélyegzőhely, így hát nagy keresésbe kezdtünk. Végül a Pilótacentrumnál kötöttünk ki, ahol a vad kutyacsaholásra elöjövő emberke megmutatta hova csöngessünk be pecsétért, és a kutyáktól ne féljünk csak ijesztgetnek. Eléggé sikeresen tették mert testes példány volt mindkettő. Kisvártatva előkerült egy úriember, hozta, és kézségesen adta is a bélyegzőt, a kutyák pedig rögvest átmentek hízelgésbe. Sikerrel, mert kaptak egy kis dögönyözést...

Az út a kerítések mellett vitt tovább a hegy meredek oldalában. Alkonyodott ekkor így szenzációs lapos fények világították be a sziklagyepet, ahonnét lépten nyomon sárga és lila törpe nőszirmok integettek. Az áteső fényben kristályosan csillogó növényekről rengeteg kép készült...

A nagy fotózásnak köszönhetően elment az idő — így lefelé menet utolért az este. Szerencsére éppen leértünk a hegyről mire a teljes sötét beállt volna. A téglagyár felé már egy kisebb műút vezetett szerencsére, és itt-ott egy-egy lámpa is akadt. A gyár bejárata előtt egy oszlopon megtaláltuk a fém kéktúra bélyegzőt, pecsételtünk egyet és elindultunk a 18-as busz megállójához. Ezzel be is fejeződött 1105 km-es utunk első, alig 14 km-es szakasza...