Hűvösvölgy — Rozália téglagyár

Budai hg., Országos Kéktúra

Megkezdtük hát: nekivágtunk az Országos Kéktúra 1105 km hosszan kanyargó vándorútjának. Régi terv volt ez mindkettőnk számára, azóta hogy a Másfélmillió lépés Magyarországon c. film 1979-ben először megjelent a tévé képernyőjén.

Szeles, és félig-meddig borult idő volt. Óbudáról keresztülbuzoztunk a Kolosy tértől az 56-os villamosig, majd azzal robogtunk ki az első pecsételőhelyre, a Gyermekvasút hűvösvölgyi állomásához. Itt rögvest a 2002-ben, a kéktúra elindításának 50. évfordulójára állított emléktáblába botlottunk. Stílszerűbb kezdőképet keresve sem találhattunk volna túranaplónk elejére. A forgalmi irodában a szolgálatban levő gyerekek készségesen be is ütötték az első bélyegzőket reggel háromnegyed 8 táján.

A Hármashatár-hegy felé indultunk el, és a tervek szerint egészen a Rozália téglagyárig szándékoztunk eljutni. A körülmények ideálisak voltak a fotózáshoz is, hiszen gyönyörű volt a tavaszi erdő. A fák még éppen csak zöldültek, de a törzsek tövében élénklila és fehér virágszőnyeg virított az odvas keltikék jóvoltából, így minduntalan valami fotótéma hátráltatta az elörehaladást.

Tíz óra környékén értünk ki a vitorlázórepülőtérre, ahol nagy volt a forgalom. Itt egy kicsit hosszabban is elidőztünk. Gyönyörködtünk a fel- és leszálló gépek menőverezésében a hatalmas szélben. Próbáltunk panorámaképet is készíteni, és persze a gyors mozgású gépek kiváló gyakorlóterepet adtak a svenkelés technikájának elsajátításához.

Az égbolton a viharos szélben csodás irizáló színekben pompázó felhők úsztak. A fűben egy futrinkapárral, és több más rovarral is találkoztunk, amelynek egyik tagja halált megvető bátorsággal vetette le magát egy faág végéről.

Itt húzódott egykor Mátyás király vadasparkja is. Ezt ma már csak egy emlékmű jelzi, különben a reptér szélén haladó földsáncról a kutya sem gondolná, hogy az egykori királyi kert falának nyomvonalánál halad az út. Gyönyörű környék ez: a fűben elbújva mindenfelé fehér és lila ibolyacsokrok illatoznak, itt-ott egy-egy gyöngyike is feltűnt. Már néhány korai lepke is lencsevégre került. A legérdekesebb egy zöld és narancs színekben játszó szárnyú jámbor jószág volt, ami kimondottan jól tűrte a fotózást.

Éppen a déli harangszóra értünk az Árpád-kilátóhoz, így ismét megpihentünk, ettünk-ittunk egy kicsit. Sajnos nem volt túl tiszta a légkör, de azért így is látszott, hogy tiszta időben valószínűleg nagyszerű panoráma látható innen.

Továbbhaladva már nem is álltunk meg csak percekre, egy-egy kisebb szusszanás, fotózás kedvéért. A Hármashár-hegy oldala sűrű ibolyamezőktől volt lila. Az időjárás is egyre javult, az erős szél kifújta a felhőket és mire felértünk a siklóernyősök starthelyéhez már egészen kitűnő átlátszóság fogadott minket. Így sikerült a kis Zeiss távcsővel a Polaris Csillagvizsgáló kupoláját is megtalálni a hegy lábánál pirosló cserepű házrengetegben.

Már éppen indultunk volna amikor kiszúrtuk, hogy a meredek, majdnem függőleges falú szakadék oldalában egy pár szép kökörcsin kókadozik. Ilyenkor nincs mit tenni — fotózni kell, ha törik, ha szakad. Mit számít a meredély amikor ilyen csodás növények pihéjén csillog a napfény, a mélylila szirmokat bevilágítva! A magas fű miatt nem lett a kép az igazi, de azon a helyen nem volt mód a hátteret igazgatni, válogatni...

Innen már csak pár perc a Hármashatár-hegy teteje. Mivel ez a helyszín bélyegzőhely, így hát nagy keresésbe kezdtünk. Végül a Pilótacentrumnál kötöttünk ki, ahol a vad kutyacsaholásra elöjövő emberke megmutatta hova csöngessünk be pecsétért, és a kutyáktól ne féljünk csak ijesztgetnek. Eléggé sikeresen tették mert testes példány volt mindkettő. Kisvártatva előkerült egy úriember, hozta, és kézségesen adta is a bélyegzőt, a kutyák pedig rögvest átmentek hízelgésbe. Sikerrel, mert kaptak egy kis dögönyözést...

Az út a kerítések mellett vitt tovább a hegy meredek oldalában. Alkonyodott ekkor így szenzációs lapos fények világították be a sziklagyepet, ahonnét lépten nyomon sárga és lila törpe nőszirmok integettek. Az áteső fényben kristályosan csillogó növényekről rengeteg kép készült...

A nagy fotózásnak köszönhetően elment az idő — így lefelé menet utolért az este. Szerencsére éppen leértünk a hegyről mire a teljes sötét beállt volna. A téglagyár felé már egy kisebb műút vezetett szerencsére, és itt-ott egy-egy lámpa is akadt. A gyár bejárata előtt egy oszlopon megtaláltuk a fém kéktúra bélyegzőt, pecsételtünk egyet és elindultunk a 18-as busz megállójához. Ezzel be is fejeződött 1105 km-es utunk első, alig 14 km-es szakasza...