A Füzéri vár ostroma

Zempléni ősz, Országos Kéktúra

Kora reggel nyoma sem volt az előző napi havazásnak. A hihetetlenül mélykék ég, és persze friss levegő hatására úgy gondoltuk az időjárás éppen megfelelő egy újabb várostromra.

Reggeli és rövid összepakkolás után buszra szálltunk, hogy Füzér közelébe kerüljünk. A járattal Füzérkomlósig tudtunk elmenni, de onnan nem találtunk csatlakozást. Szép, kellemes idő volt, így úgy gondoltuk az a 4-5km a gyönyörű réten át igazán nem okozhat gondot, így nekivágtunk.

Nagyon szép fények voltak, így többször megálltunk az őszi tájat fényképezni. A rét közepén a hársfák és a kőkereszt mellett hosszabban is megpihentünk. Az eddig mélykék égen északról, azaz a Vár felől egyre szürkébb, és vészjósló felhőzet gyülekezett. Ekkor még úgy tűnt az egész elvonul tőlünk keletre.

Felkerekedtünk és ekkor ért el minket az első hózivatar: szép nagy pelyhek kergetőztek a levegőben miközben a háttérben a Vár még napfényben fürdött... Gyorsan elállt, de a felhők továbbra is nagyon szépek voltak mélykék ég előterében.

A Bisó patakot övező kis erdősávon átkelve még szép idő volt. A "bambuszoshoz" érve kerestünk a két napja Füzéren felejtett vándorbot helyett egy másikat. A Vár mögött éppen ekkor tűnt fel a következő hóförgeteg. Pillanatok alatt körbefolyt a sziklatömb körül, majd egyik percről a másikra teljesen eltűnt a teljes Vár — és átadta a helyét a sűrű hóesésnek.

Erős szél fújt, majdnem vízszintesen száguldoztak a hópelyhek. Az egész alig 15 percig tartott, szegény Réna és Réni a fotós hátizsákon egészen behavazódott. A vihar elmúltával csodás tyndall-sávok, irizáló felhőszegélyek, és a felhőzet szépsége sokáig fotózásra kényszerített minket Füzér határában.

Mire beértünk a faluba, bizoy alaposan megéheztünk, így elsőként a korábbi látogatás alkalmából már ismert, és nagyon megkedvelt Koronaőr Vendégház kedves, családias étterme felé vettük az irányt. A háziak éppen ebédnél ültek, de hamarosan elénk került a finom lebbencsleves, hatalmas igazi lebbencstésztával természetesen. Második fogásként egy fenséges túrógombócot ettünk, ami azóta is élénken él imndkettőnkben — aki csak erre jár térjen be ide feltétlenül, hiszen az étel mennyei, és a vendéglátók is nagyon szívélyesek, kedvesek.

Ebéd után felkerekedtünk, és nekivágtunk a Vár meghódításának. A parkolót elérve láthattuk, hogy a megindult hegyoldal miatt a régi feljárat még mindig el van terelve. Még a Koronaőrben említették, hogy bizony a megcsúszott föld alól előkerült az Alsóvár is, így most ennek a feltárása is folyamatban van. Látszott is sokfelé a feltárások, és a serény építkezések nyoma.

Felfelé színpompás erdőkön át vezetett az út. Amikor kibukkantunk a meredek sziklalépcsőhöz, csodás látvány tárult a szemünk elé: a Nagy Milic tömbje gyönyörű őszi színekben pompázott, alkonyi napfény által vörösre festve — kontrasztként mögötte pedig igencsak komor felhőzet gyülekezett. Az erdőkkel borított hegyoldalon hoszaszan elnyúlt a Vár árnyéka.

Fent már nyomát sem találtuk a jegyszedőnek, ami végülis érthető volt, hiszen az erős szélben meglehetősen cudar körülmények voltak odafent, másrészt alig fél óra volt sötétedésig. A táj fölött karnyújtásnyira száguldottak el tőlünk a felhők, és a belőlük lelógó virgák — több alkalommal pár percen át sűrű hóesés, majd ragyogó napsütés váltotta egymást.

Megállapítható volt, hogy a helyreállítás sokat haladt az utóbbi másfél évben, hála a helybelieknek. A kaputoronyban kisebb kiállítás is van már, és a falak nagy része is áll már. Jó látni, hogy van még értékmegőrzés, hagyománytisztelet ebben a mai világban!

Napnyugtáig nézelődtünk, aztán gyors iramban meneteltünk lefelé, hogy a múltkori buszt még elérjük Pálháza felé. Éppen a buszt vártuk, amikor a szomszédos domb gerince fölött szépen vöröslöttek a felhők, átellenben a Várhegy mellett pedig a párából éppen kiemelkedett a Hold. Így csodás színjáték kíséretében robogtunk a busszal visszafelé...

Azt talán már mondani sem kell, hogy Pálházán elment a csatlakozás az orrunk elől, így az eléggé hűvös, nyirkos, szeles időben ismét várt ránk 3 km séta. Megérte azért, mert aznap este őzpörkölt volt a menü, ami ezzel fel is tette a pontot erre a változatos napra...

Bózsva — Nagyhuta

Zempléni ősz, Országos Kéktúra

Meglehetősen szomorkás időjárásra ébredtünk: minden szürke volt, kicsit ködös, néha-néha szemerkélt az eső is. Arra gondoltunk, hogy az ilyen időjárásban nem érdemes folytatni a Füzérnél félbehagyott túrát, ezért a kéktúra Bózsvától délre eső szakaszának futottunk neki, amely végig völgyben halad.

Kishutára egészen gyorsan átértünk, hiszen eddig már a terep is ismerős volt, és fotózni sem nagyon volt mit a nagy szürkeségben. Innen a túraútvonal Kishuta főutcáján vitt tovább, balról a Som-hegy jobbról a Lackó-hegy közé beszorított völgy alján. Az utcában egy kis patak vize is siet a Kemence-patakba — ennek a nevét azonban egyetlen térképen sem találtuk meg. (Egyik ága Nagyhutánál a Repka-völgyben ered, a másik a Tegda-völgyben a Tariska hegy oldalában.) Az utca elég forgalmasnak bizonyult. Mindenki a falu felénél található temető felé igyekezett — lévén Mindenszentek napja volt.

Kishuta nem is olyan kicsi — legalább 2 km hosszan házak között visz az út, nagyon szép környezetben. A falu határában megálltunk egy kicsit enni-inni egy kisebb tisztáson. Itt egy érdekes alakú, tekervényes mohalepte fáról számos szép mohás képet készítettünk.

A falut elhagyva a völgy méginkább összeszűkűlt, a műút meredek hegyoldalak, csodás színű erdők között halad. A meglepően bővizű "Nevenincs patak" hangos csobogása folyamatosan elkísért minket. Egy kis zúgónál — valahol a Kis-Gile vár és a Malom bérc közötti szakaszon — nagy patakfényképezésbe kezdtünk. Sokféle kép készült, néhol bizony már a patak kavicsos medrében állt az állvány...

Mire Nagyhuta határába értünk eleredt az eső is. A Községháza kerítésén sikeresen megtaláltuk a kéktúra bélyegzőt. A gumibélyegző fémnyelű, de sajnos törött. A két fele csak úgy össze volt drótozva — így elég macerás használni.

Éppen ekkor indult egy busz vissza Pálháza felé — itt befejeztük hát a túrát, tekintettel az egyre erősebb esőzésre. Pálházán bő egy óránk volt a bózsvai busz indulásáig, így ismét a Tölgyfa vendéglőben kötöttünk ki. Miután jóllaktunk, sikerült elérni a buszt is így már világosban relative korán visszaértünk. A vacsoráig hátralevő időt az elmúlt napokban készült képek rendezésével töltöttük.

Irány észak, cél a füzéri vár!

Zempléni ősz, Országos Kéktúra

Ezen a reggelen is verőfényre ébredtünk. Szerencsére szél sem volt, csak hideg, így Füzér vára felé vettük az irányt.

Ez a szakasz az Országos Kéktúra része, így kezdésként a Faluház előtt a vilanyoszlopon található OKT-bélyegzőt látogattuk meg. Jóminőségű gumibélyegző, fa nyéllel. Ekkor csapódott hozzánk Bogár, a Kőbérc panzió egyik kutyusa.

A jelzés innen a főutcán halad a keleti faluvégig, majd egy aszfaltos úton eltér balra, fel a Cserepestető hátára. A gerincről csodás a kilátás. Itt egy jellegzetes kocka alakú fa látható, amiről oldalról nézve kiderül, hogy tulajdonképpen kettő. Miközben a látványt csodáltuk, egy nagy madarat láttunk: kiderült, hogy egy valamiért ittragadt gólya húzott el közvetlenül felettünk...

Innen a műút meredeken szalad le Kisbózsva felé. Még az első házak előtt egy zamatos gyümölcsű almafa mellett fordul rá a jelzés a néhai, 1980-ban megszüntetett Hegyközi vasút nyomvonalára. A Kéktúra ezt követi egészen Füzérkomlósig, ahol régen a végállomás volt. A sínek helyét máig is jelzi az itt-ott kibukkanó kőzúalék, talpfa, kisebb hidacskák...

Az árnyas úton minden lépésnél finom kökény, csipkebogyó lassította a haladást — nem is szólva az árnyékos helyeken lerakódott zúzmarás-deres őszi növényekről. Így nem is csoda, hogy Bogár megunta a két, minden deres levélnél fotózó utitársát — és más túrázókkal tartott inkább.

Nemsokkal a Nyíri felé vezető műút előtt egy nagyobb csapat vaddisznó csörtetett át a gyalogúton. Persze fotózni nem lehetett őket, mert még messze voltak, és az objektívcserét nem várták be. A terep is eléggé zavaros volt, így csak a csapat utóvédjét sikerült lencsevégre kapni: a képen van két és fél, kis jóindulattal vaddisznónak látszó folt.

A Nyíri-patak vasúti hídjánál kis kitérőt tettünk egy vadászles felé. Itt meg is pihentünk pár percre. Természetesen a patak sem úszta meg: hosszas fotózásba fogtunk ezen a helyszínen is. A témát főképp a víz által szállított színes falevelek adták. Eközben nagyon gyorsan elszállt az idő.

Füzérkomlós határába érve már feltűnően közelinek látszott a kis vulkáni kúp tetején ülő vár. Felmerült bennünk, hogy a megtekintése nem fér bele a napba. Két lehetőség között választhattunk: vagy Füzérkomlósról átbuszozunk Füzérre és várazunk, vagy megyünk tovább gyalog, de a várat máskor nézzük meg. Mivel nem volt busz, így a kérdés el is dőlt — irány tovább!

A Kéktúra innen a Füzérkomlósi-völgy gyönyörű rétjén át vezet — kezdetben egy régi, ki tudja ki által lekövezett úton, ami később egy kellemes, füves szekérúttá válik. Balról az Akasztó-hegy gerince fölött a Nap már alacsonyan állt, jobbra az Alsó- és Felső-dombok kopár, bozótos halmai — és szemben a Várhegy, a tavaly óta feltűnően továbépült várral. Mindez pazar látvány volt a délutáni fényben.

A nagy rét közepén, a két hársfa között álló keresztnél feltűntek a hegy lábánál megbújó füzéri házak is. Innen a nyílt tér egyre szűkült, és hamarosan mi is beértünk a kis erdősávhoz, átkeltünk a Bisó patak köves medrén, majd a szekérútról jobbra letérve (ezt elég könnyű elnézni!) egy elszáradt "bambuszosban" találtuk magunkat. Törtünk is egy vándorbotnak valót belőle.

Ekkorra már nem sok idő maradt napnyugtáig, így fájó szívvel bár, de lemondtunk a vár meghódításáról. Elindultunk befelé a faluba a Kéktúra bélyegző megszerzése érdekében, miközben az egyre alább szálló Nap hihetetlenül élénk, mély tónusú színekre festette a várat, és a környező őszi színekben pompázó fákat.

Sajnos a Füzéri Italbolt, ahol a bélyegzőnek lennie kellett volna zárva volt, csak az ajtón fityegő cetli tudatta az arra járókkal, hogy "nyitás szerdán". Így a szomszédos vegyesboltban kértünk cégbélyegzőt, amiben a pénztáros néni kézségesen segített is nekünk.

Gyönyörű alkonyi színek közepette buszoztunk le Pálházára, csapot, papot, no meg a frissen szerzett vándorbotot hátrahagyva. Itt derült ki, hogy éppen két perccel előttünk elment a bózsvai busz — így ismételten gyalog kellett megtennünk a maradék 3 km utat szállásunkig.

Bemelegítő túra: Kishuta — Pálháza

Zempléni ősz, Országos Kéktúra

Reggel szép napsütés árasztotta el szobánkat. Örömmel konstatáltuk, hogy elállt az eső, így ki lehet mozdulni és nekivágni a csodálatos hegyeknek.

A lelkesedésünket némileg csökkentette a kint tapasztalt viharos erejű szél, és az alaposan lehűlt levegő. Így a finom villásreggeli elfogyasztása után úgy határoztunk, hogy nem Füzér felé indulunk — a nagyrészt nyílt terepen — az Országos Kéktúra vonalán, hanem inkább déli irányban, Kishuta felé megyünk első sétánkra — hiszen a völgyek és az erdő sokkal védettebb a jeges szél ellen.

Alig pár száz méter után máris előttünk magasodott a csodás panorámát nyújtó Bózsvai szikla. Szálláshelyünk, a Kőbérc panzió is erről kapta a nevét. A vulkáni eredetű kőtömböt kerüli meg a Bózsva patak, ami a határnál folyó Ronyva vizét gyarapítja. Közvetlenül a szikla tövében fut bele egy névtelen kis patak a falu felől. Kishuta felé innen indul Csehországon át (így nevezi a térkép Nagybózsva déli részét, gyaníthatóan cseh származásúak laktak itt valamikor) a kéktúra útvonala.

Kilátás a szikláról a Szemlő-hegytől az innen 10km-re levő füzéri várig.

Megmásztuk a sziklát, de nem időztünk túl sokat a csontig hatoló szél miatt. Gyorsan megnéztük a nyugaton csodás színekben pompázó Szemlő hegyet, az északi irányban a Nagy Milic vonulata előtt lapuló füzéri várat, majd elhaladva a sziklába vájt pincesor előtt nekivágtunk Csehország szélben sustorgó, nyögő fenyőerdejének.

A kicsiny fenyves után nagyon szép gyertyános-tölgyes szakasz következett, a Zemplénre jellemző meredek hegyoldalakkal, mély völgyekkel. Itt elsőre elég könnyen elnézhető a kék jelzés: az út látszólag felfut egy kis gerincre. Az út azonban jobbra egy kersztbe ledőlt fa által elzárt, mély szurdokban fut tovább — és csak pár száz méter után lesz látható az első.

Kisvártatva egy keskeny, szép kis tisztásra értünk ki. Az éjszakai eső miatt minden növényke csodás vízcseppekkel beborítva csillogott. Szerencsére a környező hegyoldalak megvédtek a széltől — így kellemes körülmények között lehetett fotózni egy kicsit. A késő őszi időszakban a nap sem süt túl magasról — így a fényviszonyok is jók voltak.

Innen az út befordul a Szuha-völgyébe. A Szuha-patak nem túl sok vizet vitt most, bár néha hallatszott a csobogása. Negyedóra séta, és némi mohafotós megálló után tűntek fel az első üdülők, majd hirtelen kibukkantunk Kishutára.

A kisvasút állomásánál úgy döntöttünk, Pálháza felé indulunk tovább. Sajnos a vonat már nem járt — két nappal ezelőtt volt az utolsó járat az idén. Ez a tény alaposan átírta a további napok túraterveit, hiszen az erősen megrövidült nappalokba nem nagyon fért így bele pl. egy látogatás a Kőkapuhoz.

Pálháza felé az út műúton vezet, a bővizű (többek között a Szuha is ide ömlik bele a kishutai állomásnál) Kemence patak mellett. Félúton a perlitbánya nem éppen szívderítő látvány, de belátható, hogy valamilyen szinten szükség van erre is. Pálházán a Tölgyfa Vendéglőben elköltöttünk egy finom, bőséges ebédet. Innen megfelelő buszjárat hiányában újabb 3km aszfaltozás után érkeztünk vissza Bózsvára.

Mivel továbbra is szép tiszta ég volt úgy döntöttünk, hogy vacsora után kitelepedünk egy kis csillagfotózás erejéig a sziklára. Ugyan óragépes mechanika hiányában vezetett égbolt felvételek készítésére nem volt lehetőségünk, de mivel innen a füzéri vár éppen északi irányban látszik, így jó kompozíciós lehetőség adódik a csodás táj, és a Sarkcsillag körül forgó égbolt kombinálására. Szép sötét ég van errefelé: az első negyedben levő Hold fénye is kicsit megvilágította a tájat, de így is könnyen látszott a Tejút fénylő sávja.

Készültek állókamerás tesztképek a Fiastyúkról, és a Hercules csillagképben járó SWAN-üstökös is nyomott hagyott már pár másodperces alapoptikás képen. A legkedvesebb képünk erről az éjszakáról talán a 48 perces csillagcsík a Nagy Miliccel és Bózsva házaival.