Augusztus 20.

Ha az ember járt már a Hármashatár-hegyen és látta az onnan feltáruló csodás panorámát, ráadásul a hegy lábánál lakik — akkor szinte kínálja magát az ötlet, hogy onnan nézze az augusztus 20-i tűzijátékot. Nos, mi is azt gondoltuk, hogy ez lesz a legideálisabb terep arra, hogy a szépnek ígérkező látványt szokatlan helyről fotózzuk, és előtte napközben sétáljunk egyet a természetben.

Csodálatos, verőfényes idő volt, a hegyre felfelé készült is számos fotó, és miután elfoglaltuk a klasszikus fotós helyszínt — igen, a pingpongasztalt — a városról is nagyszerű panorámák készültek a Zeiss 50/540-es kistávcsővel. Az esti órákban beszéltünk Tordai Tomi val, hogy ő is fellátogat hozzánk a hegyre.

Ahogy szállt le az este úgy gyűltek a felhők ÉNy felől, de nem tűntek komolynak a dolog. Max. kicsit megázunk lefelé menet, gondoltuk. Az estére nagyon sokan feljöttek, pl. egy komplett cserkészcsapat, családok, biciklisták. Még egy sátras csapat is letanyázott az adótornyok mellett, előtte vidáman pattogott a tábortűz... Aztán egyre sűrűbben villámlott, de valahogy nem tűnt vészesnek a látvány. 21 órakor menetrend-szerint elsötétedett a Dunapart egy jó része, mindenki lefelé figyelt.

Tamás hívott, hogy megérkezett, ezért őt keresve a tömegben hátrafordultam. Döbbenetes látvány fogadott: egy pillanatra a villámfényben feltűnt egy gigantikus felhőorr a János-hegy és közöttünk levő völgyben. Ekkor kezdődött odalent a tüzijáték, így sokan még ekkor sem eszméltek fel a nem mindennapi látványra...

Pár másodperc alatt őrült szél kerekedett, a fergeteg ellepte a BM-tornyot, és hömpölyögve lecsapott a városra. Az örjöngő szélben minden átmenet nélkül kezdett el esni — mit esni, ömleni az eső! Gyakorlatilag vízszintesen esett, egy pillanat alatt bőrig átáztatva az embert. Egy perc után az eső jégre váltott, ami a hátunkon kopogott — szerencsére csak borsónyi-babnyi méretekben. Nagy nehezen elcsomagoltunk, így pár kép készült csak, és a körülmények miatt ezek is erősen felejthetőek.

Behúzódni sehova nem lehetett, a hegyen levő bunkerek, és a pinpongasztal alatti lett volna az egyetlen fedett hely — de ezek pillanatokon belül beteltek. A vízszintesen száguldó jég, víz miatt gyakorlatilag egy méteren belül volt a látóköröm, így Emesével próbáltunk megindulni lefelé a műút felé, hátha az Udvarház felé menedéket találunk. Nem sikerült sajnos, hiszen teljesen vakon kellett tájékozódni, miközben üvöltött a szél, sikítottak az emberek, itt-ott egy terepjáró próbált utat törni a tömegben. Valahogy leverekedtünk a parkolóig, és közben csillapodott az eső, igaz ettől vizesebbek már úgysem leszünk, de a jéghideg szél miatt erősen vacogtunk — jobbnak tűnt inkább mozgásban maradni.

Megpróbáltuk Tamást elérni telefonon, hátha még fent van a hegyen. Nem volt térerő, a telefon csurom víz volt. Emese megvárt a kőfalnál, és elkezdtem a kocsisorok között fel alá rohangálni hátha megtalálom Tamást. Teljes volt a káosz: az egysávos erdei úton lefelé két sávban próbált nyomulni a tömeg, felfelé gazdátlan autók álltak a korlátnál, útszélen mindenfelé... Természetesen nem hiányoztak a türelmetlen, dudáló, ordítozó alakok sem. Tamás sehol sem volt — mint utólag kiderült még nem ért egészen fel a hegyre amikor beszéltünk, így látva a vihart visszafordult.

A cserkészcsapat lefelé ment volna, de az autók mellett gyalogszerrel sem lehetett elférni. A sok szinte teljesen üres autóban ülő egyike sem segített a gyerekek mentésében! Nekünk szerencsénk volt. Egy vadidegen házaspár felajánlotta, hogy húzódjunk be a kocsijukba, és szívesen levisznek a hegyről. Emberségből jó példát mutattak a többi autósnak.

Köszönettel elfogadtuk a segítséget, és kivárva a sort elindulhattunk lefelé a jó meleg autóban. Araszolva haladt a forgalom, így a Fenyőgyöngyéhez csak 23h után értünk le. A cserkészek összefagyva várták a buszt, ami persze a lefelé tülekedőktől nem tudott feljönni. Megmentőink a Kolosy térnél tettek ki minket, ahol nagy szerencsénkre éppen elkaptunk egy 6-os buszt, ami a folyóvá vált Bécsi úton pillanatok alatt hazavitt. Útközben kicsavart fák, özönvíz, lerakott hordalék mindenfelé...

Fotózni ekkor sem fotóztunk. Egyrészt össze voltunk fagyva, másrészt a gépek is beáztak, és a laptop, a telefonok mind-mind felmondták a szolgálatot. Két nap után derült ki, hogy nagy szerencsére minden kiszáradt, és túlélte a katasztrófát...

Mi tagadás, ezek után nagyon jól esett a forró fürdő, meleg vörösboros tea, és a kiadós alvás.