Kirándulás a Budai hegység gyomrába — 1. rész

Emma a bejárat előtt...

Andezitről a kalcitba: a Pál-völgyi-barlang

A mostani rövid hétvégén elég rossz időjárást jósoltak, így ennek megfelelően választottuk ki a hétvégi kirándulásunk célpontját is: meglátogattuk az ország leghosszabb barlangrendszerét. Ezt a kirándulást a nagyobb képanyag miatt inkább két részletben adom közre.

Két helyről is indul kiépített, vezetett barlangtúra a budapesti Pál-völgyi-barlang rendszerbe. Ezen túlmenően is vannak lehetőségek, de Emma számára a föld alatti világgal való első ismerkedésként mi maradtunk a kocatúrán. A kúszó-mászó üzemmódot egyelőre meghagytuk későbbre, annak függvényében, hogy mennyire érdekli egyáltalán majd ez az egész.

A barlangi túránkhoz a Pál-völgyi-barlangban kezdtük a napot, és egy ún. kombinált jeggyel megnéztük a közeli Szemlő-hegyi-barlangot is. A barlangok 5 éves kortól járhatóak, igazából fizikai nehézséget nem jelentenek — feltéve ha valaki nem ijed meg pár száz lépcsőfoktól és egy rövidebb szakaszon történő létramászástól. A gyerekek nagy része pedig ettől azért nem szokott megrettenni.

A kőfejtő parkja

A pénztárnál jól megnézték Emmát, hogy vajon boldogul-e a lépcsőkkel és a létrával, de ő határozott igennel felelt a pénztáros bácsinak. Innentől már csak ki kellett várni a következő túracsoport indulását — a bejárat ugyanis zárva van, és időszakonként mennek a csapatok a mélybe.

Amíg vártunk az indulásra, a kőfejtőben levő parkban nézelődhettünk. Sok érdekeset megtudhattunk a barlangról, annak felfedezéséről a kihelyezett jó minőségű, szépen szerkesztett információs táblákról. Van büfé, beltéri és szabadtéri padok, tényleg minden tekintetben nagyon kellemes hangulatú a hely.

Végül jött a vezetőnk, Noémi, és kinyitotta az ajtót. Pár szóban ismertette a szabályokat, hogy nála van a kulcs, és ha valakinek kimehetnéke támad, akkor csak ő tudja kiengedni, valamint arra is figyelmeztetett, hogy a cseppköveket nem szabad megtapogatni. A bőrünk zsírosságától ugyanis a cseppkő nem növekedne tovább. Amúgy sem nőnek ezek a képződmények túlzottan gyorsan: 100 évenként egy centimétert tudnak növekedni, tehát komoly kárt okozhatnak a kíváncsi kezek. Az eső még nem esett, de nem volt napsütés sem — így nem volt különösebben feltűnő a odabent állandóan uralkodó 10–11 °C hőmérséklet sem.

Belépés után rögtön meredek lépcsőn indultunk lefelé egy szűk járatban. Aztán végül egyre jobban kitágult a tér, elsősorban felfelé, mert oldalirányban kevés helyen volt ebben a barlangban túl nagy tágasság. Nem tudtam, milyen viszonyok lesznek fotózni, így meglehetősen lutri volt, hogy sikerül-e egyáltalán bármilyen képet alkotni az öreg Canon 10D-vel. Azt a taktikát követtem, hogy kicsit megrekeszeltem a optikát, f4–f5.6 közötti értékig, és felvittem az érzékenységet ISO 1600 értékig. Ezen az értéken a 10D azért már elég zajos képeket alkot, de inkább legyen több zaj a képen, mint hogy mindegyik bemozdulásos életlenségben szenvedjen.

Szép, víz formálta üregekbe jutottunk...

Gyaníthatóan érdemes lehetne itt is halszemet használni. Pár részletkép kivételével majdnem mindenhol a 18mm-es végén dolgoztam az optikának, de szerintem nem nagyon jöttek vissza a képeken a hatalmas méretek. A fenti hármasból az utolsó kép 60°x95° látószöget mutat, és ez hat különálló képből lett összeállítva!

Nagyon szépen volt kiépítve a barlang, jó minőségű járdák, lépcsők mindenfelé, és a világítás is nagyon szépen kiemelte a látványt. Nem lehetett kis munka ezt így kialakítani, és persze a folyamatos állagmegóvás sem kis feladat. Mindenesetre nagyon kellemes az egész élmény, az ember csak ámul és bámul, és kapkodja a fejét a sok látnivaló között.

Néhol kisebb torlódás alakult ki, mert elég sokan voltunk, és az utakon oda-vissza már nem nagyon lehetett elférni, így hamar lemaradtam a csapattól, és távolabbról hallgattam az alakzatok, helyszínek neveit. Közben persze fotózgattam mindenfélét — picit olyan japánturistás hangulatban. Az öreg Canon már nem működik 100%-ban, pl. nincs autofókusz sem. Ennek tükrében már az is pozitív élmény, hogy mégis legalább képernyő méretben élvezhető képeket sikerült készíteni. Legalábbis remélem, hogy azok, várom szeretettel az észrevételeket kommentben!

Nagyon változatos volt a terep. Hol keskeny sikátorban mentünk, fejünk felett néhol 20-25 méter magasságig hasadt fel a szikla, hol pedig hirtelen kitágult a tér. Alapvetően mindenhol a víz általi oldásnyomok alakították ki a formavilágot.

Két függőleges panorámakép.
Kb. 35° széles és 110° magasak!

Emma nagyon élvezte a terepet, gyakorlatilag egyfolytában elöl ment az élcsapattal, és csak néha-néha, egy szűkebb helyről való visszafordulókor volt módom egy-egy pillanatra látni, ahogy kivirult arccal, izgatottan rohangált. Nagyon élvezte a föld alatti kirándulást. Egy ilyen alkalommal próbáltam is lefényképezni, de nem volt egyszerű feladat. Hiába, lássuk be, hogy cseppköveket fotózni mégiscsak egyszerűbb, mint egy majdnem hatéves, lelkesen szaladgáló kislányt.

A Pál-völgyi-barlangban a vezetett túra mindössze 500 m hosszú, ami a teljes barlangrendszernek kb. hatvanad része csupán. Mégsem tűnt rövidnek az út. Állandóan volt mit fotózni, nézni. Hol lépcsőztünk meredek folyosókban, hol majdnem függőlegesen álló korlátos létrákon kapaszkodtunk fel. Nem számoltunk utána, de a pénztáros szerint 200 lépcsőn megy az útvonal felfelé, és szintén ennyit kellett megmászni lefelé.

Felmerülhet a kérdés az eddigi képeket nézve, hogy miért nem vakuztam a szebb színek kedvéért? Ugyanis a megvilágítás sárgás fénye kicsit elvitte a színegyensúlyt a képeken, és ezt nem korrigáltam. Túl azon, hogy így érezhetőbb a félhomály inkább az az oka, hogy nagyon nagyok voltak a terepen a távolságkülönbségek. Így a közeli falakat kiégésig villantotta a vaku, a távolabbiakat pedig éppen csak megderítette, ami inkább volt randa mint ez a kicsit sárgás tónus.Egy helyszínen, a Hófehérke és a hét törpe alakzatnál villantottam párat, de itt is le kellett vágni kicsit a képekből beégett sziklákat.

Még egy képpárt közzéteszek itt, de azt hiszem nem érdemes egy bejegyzésbe annyi képet bezsúfolni. Akit érdekelnek a képek, tekintse meg egy külön képgalériában az összeset. Miután kiértünk a barlangból, Emma már alig bírta kivárni, hogy ismét alászálljunk. Kicsit még elintéztük folyó ügyeinket, szusszantunk, falatoztunk egyet, és már indultunk is a közeli Szemlő-hegyi-barlangba.

Honnan is a mostani két részesre tervezett bejegyzés elsőre talán kicsit furcsa alcíme? Nyilván sokan kitaláltátok, de azért csak leírom. Pilisszentlászlón egy néhai, beomlott vulkán peremén lakunk, jellemzően andezites környezetben. A Pál-völgyi-barlang pedig cseppkőbarlang, így kirándulásunk során lejöttünk az andezitről, és belemásztunk a kalcitba.