Péntek van, méghozzá tizenharmadika. Állítólag szerencsétlen nap. Felkelvén — sajnos nem figyeltem meg, hogy bal lábbal-e — rögtön egy a mennyezetről aláereszkedő pókkal találom szembe magam. Állítólag szerencsét hoz...
Az aluljáróban kedves, idős nénike kicsiny szalmakosárkájából kokárdákat kínál az arra járó magyar érzelműeknek. Szolíd méretű kokárdák, nem harsogóan nagyok, de nem is észrevehetetlenül aprók. Pár évvel ezelőtt, az ún. "átkosban" talán ez volt az egyetlen nap, amikor ilyen kitűzővel nyugodtan mászkálhatott bárki az utcán. Akkoriban a kokárda mérete inkább bátorság kérdése volt, mintha a hazafiságot négyzetméterben lehetne mérni. Különböző merész túlkapások is voltak kokárdaügyben. A szalagocska tetejébe tűzött aranyszínű műanyag Petőfi-fej még rendjén való is volt, — de azt már 15 évvel ezelőtt sem értettem, hogy az a másik kecskeszakállas, bizonyos V. I. Lenin ugyan hogyan kerülhetett a magyar trikolor tetejébe? Ilyen ünnepi kellékek képezték a választékot Dallos néni ütött-kopott kis trafikjában is, a sulival szemben, az utcasarkon. Sok minden egyéb is volt ott a dobozok és polcok mélyén. Például 1 Ft-ért szép színes üveggolyókat lehetett venni, vagy kakasos nyalókát, meg füzeteket, ceruzákat, apró játék-csecsebecséket. Ma elegáns faház áll a trafik helyén, benne mini ABC-vel.
Ilyesmiken merengtem miközben a metróban zötykölődtem a Nyugati pu. felé. Kokárdaárus itt is volt — csak éppen hajléktalan kiadásban. Király, a pályaudvar legismertebb lakója is nemzeti színekben pompázott. Mitagadás, nem mindennap lát az ember forradalmárnak öltözött királyt. Cseppnyi bosszúsággal néztem az orrom előtt kihúzó vonatot.
— Enyhe telünk van az idén! — hesegette el a hópelyheket nevetve egy borízű vasutashang tulajdonosa. Fél órával később ragyogó napsütésben robogtam Vác felé, és azon töprengtem, hogy milyen lábbal is keltem fel ma reggel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Szívesen látom a véleményedet, ne habozz hanem írj!