Levélhalászok

A minap egy kisebb szélroham néhány elsárgult hársfalevelet tapasztott a kabátomra. Aztán Szél-apó egy nagyot sóhajtva abbahagyta tevékenységét, és a két levél alászállt társai közé. Itt van az ősz, leérett az uborka. Ismét lehet halászni az Avarosban...

Tavasszal könnyű volt, hiszen akkor nyíltak a tulipánok, a szegfűk, virágba borultak a narancsfák is, ágaikon párt kereső, szabad madarak csicseregtek, a földeken keresztet vetettek a még zölden hullamzó kalászok mellett. Volt lendület, hit, lelkesedés.

Aztán jött a nyár, olyankor állítólag az uborkának van szezonja. Helyette állandóan a búza volt terítéken. Úgy mondják sok volt benne az ocsú, és nem is fizették meg tisztességgel. Azért csak learatták. Tűzzel, vassal, vencsellővel...

A nyár vége felé betört a hideg, és kitört a hidegpolgárháború. A vájtfülűek szerint ugyanis nincsen minden rendben a honi narancsfeldolgozó ipar környékén. Nemsokára az is kiderült, hogy poloskák lepték el a narancsültetvényeket, és ezek tettek kárt a termésben. A legújabb fejlemények szerint már a virágházba is beköltöztek ezek a nemkívánatos rovarok. Többen is azt hitték, hogy a poloska jó csali, lehet vele horgászni, így most aztán nagy tömeg ül ott, az Avaros két partján. Ki tudja miért, egyelőre csupa kis halat fogtak.

Lassacskán a hegyaljai gazdák kerülnek fókuszba, ahogy a szépen gömbölyödő és színeződő szőlőszemeket kóstolgatják. Nemsokára kiderül, hogy savanyú-e a szőlő az idén. Fontos dolog ez. A virágok a tapasztalatok szerint nem ihatóak, azt meg még nem tudjuk, fogyasztható-e a narancslé...

Stan és Pan

Reggel kilenc van, de úgy is mondhatjuk, hogy délelőtt kilenc — kinek mikor zörgött az ébresztőórája. Pár évvel ezelőtt, amikor reggel 6 órakor kezdődött a munkaidőm, bölcsen megmosolyogtuk az öreg szakikkal a bemondókat, akik a 9 órás hírek előtt harsány Jó reggelt!-el köszöntötték a rádióhallgatókat.

— Hol van az már! — legyintett Jóska bá' fejcsóválva minden nap, majd tovább hegesztett, CicMic a műhelymacska pedig visítva menekült a pad alá a bundájába hulló cundereső elöl. Ez az időszak mára már a múlté, most már később kelek, és fel sem tűnik, ha a bemondó félreköszön.

Szóval hajnali kilenc óra van, de a vasútállomás aszfaltperonjai már ontják a meleget. Egy öreg vasutas szaki és egy fiatal, hosszúhajú suhanc képében közeledik a megváltás a hullámzó távolban. A nagydarab öreg kimért lassú léptekkel közeledik, miközben sok év tapasztalatával találja el, hogy mekkorát kell a slaggal legyinteni, hogy egy csepp víz se menjen mellé, a vézna srác pedig teljes erejéből húzza, vonja a makacskodó gumikígyót. Stan és Pan alá' MÁV.

— No, Pityu fiam itt az ideje, hogy belsőleg is lehűtsük magunkat! — kacsint pajkocsan az öreg a lihegő ifjoncra. Az rögvest veszi a lapot, és megiramodik az Utasellátó irányába. Kisvártatva munkáskabátja alatt két palackkal tér vissza. Az öreg ünnepélyesen elzárja a csapot, megszűnik a permetező víz szivárványa, Stan és Pan, Józsi bá' és Pityu békés sörözésbe kezd.

A pillanat megáll a levegőben, a vonat megdöccen. Elindultunk végre...

Járt utat a járatlanért el ne hagyj?

A múlt ködébe vész a címben idézett közmondás eredete — igaz, felkiáltójellel ismert, nem kérdőjellel. Vajon lenne-e világ, ha mindenki betartja ezt a felszólítást?

Az elmélkedést a dolgok gyökereinél kezdve lehet, hogy a világ sem teremtődött, vagy teremtetett volna. A hívők elgondolkozhatnak azon, hogy Isten miért próbált ki új utakat, amikor megteremtette a világot, a materialisták azon töprenghetnek, hogy a semmi miért robbant szét egy egész világegyetemmé, az egyszerű dolgok miért indulnak állandóan, folyton folyvást más, egyre bonyolultabb irányba? Miért lett az egysejtűekből bonyolult hierarchiájú, többsejtű szervezet, miért kellett kijönni az életnek a vízből, miért másztak le eleink a fákról, miért jöttek rá, hogy egy hosszú bottal le lehet verni a magas fákról a gyümölcsöt? Minek kellett feltalálni a kőbaltát, a kereket, a faekét, az íjas esztergát, a szélmalmokat... ...és az atombombát? Mindez csupa új, előtte járatlan utakra terelte az emberiséget.

Előbb-utóbb a jelenhez is elérkezik gondolatmenetünk. Az egyik oldal a fejlődésnek, és új utak törésének zászlaját lobogtatva kíméletlenül tör elöre a jövő homályába. Elöttük sincsen járt út, csak a képzeletükben megalkotott délibáb imbolyog a perzselő napsütésben. Mennek, mint a szamár az orra elé kötött fűcsomó után.

Mások nem próbálnak együtt haladni a többséggel; vannak akik egy másik közmondás alapján inkább lassítanának, netán meg is állnának, sőt, furcsa módon a radikálisabbja egyenest visszafordulna. Régebben a radikálisok azok voltak, akik a legharsányabban követeltek új, még sohasem taposott utakat. Manapság inkább a már letarolt, és kitaposott ösvényen gyalogolnának visszafelé. Igaz, az már-már autósztrada szélességű, és sok rajta a tömeg által hátrahagyott fizikai, és szellemi hordalék.

A baj ott van, hogy az emberek nem szeretnek egy helyben állni, szintúgy kellemetlen nekik a mocsokban visszafelé gázolni. A legkényelmesebb a nagy többség után menni, a horda töri az utat, és ha el akarunk bukni a fáradtságtól, akkor jó esetben magával ragad az áradat. Ha nem, akkor az a pár hátramaradt radikális talán csendes részvéttel áldozik tetemünk felett.

Régi, járt út csak egy van, az is eltűnik egy idő után: ahonnan jöttünk. Az elöl törtetőkön kívül azonban maradtak, akik a szélrózsa többi irányában próbalkoznak. Ha új kincset találnak, akkor jaj nekik. Az utánuk zúduló tömeg eltapossa őket. Az igazán nagy dolgokat véghezvivőket ritkán jegyzi meg az utókor és a történelemnek nevezett kollektív emlékezet.

Legfeljebb néhány száz évig emlékeznek rájuk, ha van, aki feljegyzi tettüket. Utána nyomuk sem marad, az először általuk taposott utat benövi a dudva, és ismét járatlannak tűnik... Hmmm. Most vajon merre menjek? Itt csak új, járatlan utak kezdeteit látom mindenfelé.

"Aktuális" gondolatok

Pénteken késő délután a Magyar Televízió két műsora között az éjjel 22:15-kor kezdődő Aktuális c. hírműsor tartalmáról közölt ajánlatot. Kiírtak két telefonszámot is, amin keresztül este 8 óráig lehetett volna szavazni arról, hogy a nézők támogatnak-e a Duna magyarországi szakaszán bármilyen gátépítést.

Este letelepedtem a készülék elé, hogy meghallgassam a beharangozott Baja–Áder szópárbajt az ügyben, no és felettébb kíváncsi voltam ennek a szavazásnak az eredményére is. Igen, sajnos csak kíváncsi voltam — ugyanis miután rögtön az adás elején a műsorvezető kért mélységes elnézést azért mert a két telefonszám kiírásával lóvá tették a nézőközönséget.

Véletlenül elfelejtették ugyanis, hogy a Matávval a telefonos szavazásokról kötött szerződést már felbontották, így a hívások csak a vakvilágba futottak be. Nagynehezen elérték ugyan a Matávnál, hogy az utolsó percekben befutott telefonokat számolni kezdték, így meglehetősen gyorsan elhadarva megtudhattam, hogy kb. 500 volt az építkezést támogató és nagyjából kétszer annyi az azt ellenző telefonok száma, de többet erről a szavazásról nem tudtam meg a műsorban.

Töprengve néztem a meglehetősen egyoldalúra sikerült beszélgetést, hála az egyik fél leállíthatatlannak tűnő szövegáradatának. A szövegek teljesen kampányszagúak voltak, ami végülis bocsánatos bűn a parlamenti választások előtt egy-másfél hónappal. Töprerngésem csak fokozódott a műsor végén feltűnő stáblistát szemlélve.

Rendező, gyártásvezető, szerkesztők, portás kutyája, és még ki tudja ki mindenki nem volt ott felsorolva. Ezek közül vajon egy sem tudott a Matávval felmondott szerződésről? Egy állítólag aktuális hírműsor készítői között nem lenne annyi információáramlás, hogy tudjon mindenki egy a műsor tartalmát alapjaiban meghatározó változásról? Elég hihetetlenül hangzik.

Igaza volt a műsorvezetőnek, amikor azt mondta, hogy lóvá tették a közönséget. Azóta is az a régi találós kérdés jár a fejemben, hogy mit kell tenni akkor, ha egy oroszlán megtámad minket a sivatagban, semmi fegyverünk sincsen, csak egy alma van bevarrva a zsebünkbe, amit sehogyan sem tudunk kivenni onnan... A nézők megtudhatták a megoldást:
Várni kell türelmesen, mert a türelem rózsát terem, és miután nincsen rózsa tövis nélkül, szerezhetünk egy tüskét. Ezzel kiszedjük az almát a zsebünkből, eldobjuk azt, és mivel az alma köztudottan nem esik messze a fájától, felmászunk a fára. Ezzel lóvá tettük az oroszlánt, felpattanunk a hátára és elvágtatunk rajta.

Nem tudom, hogy van ezzel a tisztelt Olvasó, de én speciel nehezen tűröm a nyerget...

Készülődés március idusára

Péntek van, méghozzá tizenharmadika. Állítólag szerencsétlen nap. Felkelvén — sajnos nem figyeltem meg, hogy bal lábbal-e — rögtön egy a mennyezetről aláereszkedő pókkal találom szembe magam. Állítólag szerencsét hoz...

Az aluljáróban kedves, idős nénike kicsiny szalmakosárkájából kokárdákat kínál az arra járó magyar érzelműeknek. Szolíd méretű kokárdák, nem harsogóan nagyok, de nem is észrevehetetlenül aprók. Pár évvel ezelőtt, az ún. "átkosban" talán ez volt az egyetlen nap, amikor ilyen kitűzővel nyugodtan mászkálhatott bárki az utcán. Akkoriban a kokárda mérete inkább bátorság kérdése volt, mintha a hazafiságot négyzetméterben lehetne mérni. Különböző merész túlkapások is voltak kokárdaügyben. A szalagocska tetejébe tűzött aranyszínű műanyag Petőfi-fej még rendjén való is volt, — de azt már 15 évvel ezelőtt sem értettem, hogy az a másik kecskeszakállas, bizonyos V. I. Lenin ugyan hogyan kerülhetett a magyar trikolor tetejébe? Ilyen ünnepi kellékek képezték a választékot Dallos néni ütött-kopott kis trafikjában is, a sulival szemben, az utcasarkon. Sok minden egyéb is volt ott a dobozok és polcok mélyén. Például 1 Ft-ért szép színes üveggolyókat lehetett venni, vagy kakasos nyalókát, meg füzeteket, ceruzákat, apró játék-csecsebecséket. Ma elegáns faház áll a trafik helyén, benne mini ABC-vel.

Ilyesmiken merengtem miközben a metróban zötykölődtem a Nyugati pu. felé. Kokárdaárus itt is volt — csak éppen hajléktalan kiadásban. Király, a pályaudvar legismertebb lakója is nemzeti színekben pompázott. Mitagadás, nem mindennap lát az ember forradalmárnak öltözött királyt. Cseppnyi bosszúsággal néztem az orrom előtt kihúzó vonatot.

— Enyhe telünk van az idén! — hesegette el a hópelyheket nevetve egy borízű vasutashang tulajdonosa. Fél órával később ragyogó napsütésben robogtam Vác felé, és azon töprengtem, hogy milyen lábbal is keltem fel ma reggel...

Galaxisközi Valentin nap

Bálint nap van, a szerelmesek napja. Pontosabban nem is Bálint nap, mert majd mindenhol Valentin napként emlegetik. Nem csoda, hiszen nem magyar szokás, a magját alig néhány éve hozta ide a politikai- gazdasági átalakulás szele. Vajon minek köszönheti viharos sikerét ez az ünnep?

A rendszerváltással rengeteg új szokást vettünk át a tőlünk nyugatabbra levő országokból, jókat és rosszakat egyaránt. Ezek között van a Valentin nap is. Sajnos mint oly sok más téren, itt is elszaladni látszik velünk a ló. Egyes ismerőseim majdhogynem karácsonyi szintű bevásárlást csaptak, a "minél drágább annál jobb" jelszóval, amin persze a kereskedők kapva kapnak, és nyilván igyekeznek is ráerősíteni Valentin napi akciókkal, kiárusításokkal, speciális utazási ajánlatokkal...

Gondban vagyok az ilyen "napokkal"... Talán csak Anyák Napján kell az édesanyákra gondolni, a szeretteinknek talán csak Karácsony napjaiban jár egy kis szeretet, a gyerekeket csak gyermeknapkor kell elvinni kirandulni, megnézni az Állatkertet? Kedvesünknek csak Valentin napkor jár a figyelmesség? Nem lehetne csak úgy hétköznap is beállítani néha egy-egy szál virággal, minden különösebb indok nélkül? Anélkül, hogy gyanút keltenénk, hogy esetleg valami takargatnivalónk van?

Kétélű gondolatok ezek, hiszen ha én az év minden szakaszában figyelek a páromra, és ma is "csak" a szokott szeretetet kapja tőlem, akkor mégiscsak elmaradunk a környezetünk elvárásaitól. Még ha a kedvesem meg is érti ezt, és hasonlóképpen vélekedik, akkor is marad benne egy kis tüske, amikor a legjobb barátnője rákérdez:
— Mondd, te mit kaptál Valentin napra, elmentetek legalább valami menő helyre?

Egyszerűbb dolog évente egy-két alkalommal valódi vagy színlelt érzéseket adni, megnyugtatni lelkiismeretünket a mindennapos egymásra nem figyelésért. Mindez persze durva általánosításként hat, ha az ember a fagyos téli utcákon egymás kabátujjába kapaszkodó ifjú párt lát. Igaz, sokszor látható manapság olyan pár is, ahol ül két ifjú ember egymás mellett a buszon, és csak hosszú percek után derül ki, hogy egymáshoz tartoznak. Nincsen szikra a levegőben, csak hűvös közöny. Mi hozza össze és mi tartja meg az ilyen párokat? Milyen gyermekek fognak nevelkedni ilyen légkörű családokban?

Bennem lehet a hiba. Amikor a legutóbb a Tejúton jobbra fordultam, eltévedhettem, és nem haza érkeztem, hanem egy másik galaxisra. Nem tudja véletlenül valaki a visszavezető utat?