A múlt ködébe vész a címben idézett közmondás eredete — igaz, felkiáltójellel ismert, nem kérdőjellel. Vajon lenne-e világ, ha mindenki betartja ezt a felszólítást?
Az elmélkedést a dolgok gyökereinél kezdve lehet, hogy a világ sem teremtődött, vagy teremtetett volna. A hívők elgondolkozhatnak azon, hogy Isten miért próbált ki új utakat, amikor megteremtette a világot, a materialisták azon töprenghetnek, hogy a semmi miért robbant szét egy egész világegyetemmé, az egyszerű dolgok miért indulnak állandóan, folyton folyvást más, egyre bonyolultabb irányba? Miért lett az egysejtűekből bonyolult hierarchiájú, többsejtű szervezet, miért kellett kijönni az életnek a vízből, miért másztak le eleink a fákról, miért jöttek rá, hogy egy hosszú bottal le lehet verni a magas fákról a gyümölcsöt? Minek kellett feltalálni a kőbaltát, a kereket, a faekét, az íjas esztergát, a szélmalmokat... ...és az atombombát? Mindez csupa új, előtte járatlan utakra terelte az emberiséget.
Előbb-utóbb a jelenhez is elérkezik gondolatmenetünk. Az egyik oldal a fejlődésnek, és új utak törésének zászlaját lobogtatva kíméletlenül tör elöre a jövő homályába. Elöttük sincsen járt út, csak a képzeletükben megalkotott délibáb imbolyog a perzselő napsütésben. Mennek, mint a szamár az orra elé kötött fűcsomó után.
Mások nem próbálnak együtt haladni a többséggel; vannak akik egy másik közmondás alapján inkább lassítanának, netán meg is állnának, sőt, furcsa módon a radikálisabbja egyenest visszafordulna. Régebben a radikálisok azok voltak, akik a legharsányabban követeltek új, még sohasem taposott utakat. Manapság inkább a már letarolt, és kitaposott ösvényen gyalogolnának visszafelé. Igaz, az már-már autósztrada szélességű, és sok rajta a tömeg által hátrahagyott fizikai, és szellemi hordalék.
A baj ott van, hogy az emberek nem szeretnek egy helyben állni, szintúgy kellemetlen nekik a mocsokban visszafelé gázolni. A legkényelmesebb a nagy többség után menni, a horda töri az utat, és ha el akarunk bukni a fáradtságtól, akkor jó esetben magával ragad az áradat. Ha nem, akkor az a pár hátramaradt radikális talán csendes részvéttel áldozik tetemünk felett.
Régi, járt út csak egy van, az is eltűnik egy idő után: ahonnan jöttünk. Az elöl törtetőkön kívül azonban maradtak, akik a szélrózsa többi irányában próbalkoznak. Ha új kincset találnak, akkor jaj nekik. Az utánuk zúduló tömeg eltapossa őket. Az igazán nagy dolgokat véghezvivőket ritkán jegyzi meg az utókor és a történelemnek nevezett kollektív emlékezet.
Legfeljebb néhány száz évig emlékeznek rájuk, ha van, aki feljegyzi tettüket. Utána nyomuk sem marad, az először általuk taposott utat benövi a dudva, és ismét járatlannak tűnik... Hmmm. Most vajon merre menjek? Itt csak új, járatlan utak kezdeteit látom mindenfelé.
