Reggel kilenc van, de úgy is mondhatjuk, hogy délelőtt kilenc — kinek mikor zörgött az ébresztőórája. Pár évvel ezelőtt, amikor reggel 6 órakor kezdődött a munkaidőm, bölcsen megmosolyogtuk az öreg szakikkal a bemondókat, akik a 9 órás hírek előtt harsány Jó reggelt!-el köszöntötték a rádióhallgatókat.
— Hol van az már! — legyintett Jóska bá' fejcsóválva minden nap, majd tovább hegesztett, CicMic a műhelymacska pedig visítva menekült a pad alá a bundájába hulló cundereső elöl. Ez az időszak mára már a múlté, most már később kelek, és fel sem tűnik, ha a bemondó félreköszön.
Szóval hajnali kilenc óra van, de a vasútállomás aszfaltperonjai már ontják a meleget. Egy öreg vasutas szaki és egy fiatal, hosszúhajú suhanc képében közeledik a megváltás a hullámzó távolban. A nagydarab öreg kimért lassú léptekkel közeledik, miközben sok év tapasztalatával találja el, hogy mekkorát kell a slaggal legyinteni, hogy egy csepp víz se menjen mellé, a vézna srác pedig teljes erejéből húzza, vonja a makacskodó gumikígyót. Stan és Pan alá' MÁV.
— No, Pityu fiam itt az ideje, hogy belsőleg is lehűtsük magunkat! — kacsint pajkocsan az öreg a lihegő ifjoncra. Az rögvest veszi a lapot, és megiramodik az Utasellátó irányába. Kisvártatva munkáskabátja alatt két palackkal tér vissza. Az öreg ünnepélyesen elzárja a csapot, megszűnik a permetező víz szivárványa, Stan és Pan, Józsi bá' és Pityu békés sörözésbe kezd.
A pillanat megáll a levegőben, a vonat megdöccen. Elindultunk végre...
